A Sötét Jövőn rezidens írónk, Gale a szárnyait bontogatja, mint író, de ehhez tömérdek segítségre volna szükség. Alkut ajánlok, hozok nektek egy kis olvasni valót, ti pedig, elmondanátok a véleményeteket neki? Én is és ő is nagyon hálás lenne nektek :) Ha va bármi mondani valótok, akkor ne legyetek restek, dobjátok meg egy elektronikus levéllel az egkoszoru14[kukac]gmail[pont]com email címen.

Prológus

Az a nap olyan tisztán él az emlékeimben, mintha azóta is rendszeresen átélném. Délután kettőkor kopogás a bejárati ajtón. Senkit sem vártunk, ezért anya ment oda.
– Ágostonné Csóka Mónikát keressük – hallottam meg egy mély férfihangot.
– Én vagyok az – felelt nyugodtan anyukám.
– Szeretnénk feltenni pár kérdést a volt férjéről, Baranyi Arnoldról. – Anya hosszú másodpercekig hallgatott, talán mérlegelt valamit.
– Andris, menj a szobádba, kérlek! – fordult felém nedves szemmel.
Tettem, amit kért, de nem csuktam be az ajtót magam mögött. Anya könnyei nem jelenthettek semmi jót, bár ezt csak akkor értettem meg jobban, mikor megláttam, mit viselt a három férfi, akiket beengedett. Mondani sem kellett, az egyenruhájukról meg tudtam mondani, hogy hatóságiak voltak. A szokásos kérnek-e bármit kérdés után, anyu bevezette őket apa régi dolgozószobájába.
Sosem tudtam, miért így hívta, elvégre könyveken és érthetetlen jegyzeteken kívül semmi mást nem lehetett ott találni, ráadásul évek óta nem járt ott senki. A szüleim nem sokkal a születésem után váltak el, a vérszerinti apám viszont még egész sokat járt hozzánk utána, még akkor is, mikor anya talált magának valakit, aki helyettesíthette őt.
Mindig ellenérzéseim voltak Attila iránt. Egy ideig csak azért, mert azt hittem, miatta ment tönkre a házasságuk, később pedig, miután rájöttem, hogy nem ez történt, már csak egyszerű dacból fújtam rá. Tizenévesen nem éreztem át, hogy mennyire bántom ezzel, így nem érdekelt, és úgy hittem, soha nem is fog. Egészen idáig.
Ezen a napon viszont minden száznyolcvan fokos fordulatot vett az életemben. Tizenöt évesen nem lehettem azonnal biztos benne, miért jött két rendőr és egy nyomozó a házunkba, így azonnal a legrosszabb dolog jutott eszembe. Féltem, hogy miattam voltak itt, esetleg anyámat okolták, amiért nem jártam be rendesen az iskolába. Valószínűtlen gondolat volt, mégis megragadt a fejemben, ezért a dolgozószoba ajtajához osontam, hogy hallgatózhassak kicsit.
– …és hiába kerestük, nem találtuk meg. – Valószínűleg a nyomozó beszélt, és a legrosszabb az volt számomra, hogy talán tudtam is, miről. – Mikor beszélt vele utoljára?
– Évek óta nem hallottam felőle – sóhajtott fel fájdalmasan édesanyám. – Évekkel ezelőtt összevesztünk, és azóta nem igazán beszéltünk egymással. Arnold szinte sosem volt egy véleményen velem, ez pedig eléggé kiütközött akkor.
– Beszélt önnek bármiről, ami a házasságuk előtt, vagy a válásuk után történt?
– Egy ideig jóban voltam az első feleségével, de vele sem beszéltem vagy tizenkét éve. A válás után csak pár évig maradtunk beszélő viszonyban, és akkor sem mondott semmit.
– Esetleg tud bármit arról, hogy lennének ellenségei? Valaki, aki el akarná tűntetni?
– Igazán elmondhatnák végre, miért ez a nagy kérdezősködés! – morgott anya idegesen. – Arnoldot sosem volt könnyű elérni, mert nem szeret egyhelyben maradni. Miért olyan hihetetlenül furcsa, hogy napok óta nem találják?
– Kaptunk egy hívást, miszerint eltűnt. Az utolsó észlelés, egy kisbolt biztonsági kamerájának felvétele. A kiléte miatt vámpírtámadásra gyanakszunk. – A lélegzetem egyszerűen elakadt, és nem a mesebeli szörnyek említésétől. Róluk már eleget hallottam, bár ritkán beszéltek ilyesmiről a híradóban. – Tudom, mennyire nehéz elhinni ilyesmit, de…
– Számomra nem az. – Bár higgadtnak tűnt, én meghallottam a hangjában azt az enyhe remegést, ami esetleg közelgő sírásra utalt. – Hallottam és láttam már hihetetlenebb dolgokat is.
– Ezek szerint van sejtelme a férje valódi kilétéről?
– A volt férjem – szipogott anyám, hogy elrejthesse a fájdalmát. – Igen, mindig is tudtam. Már akkor elmondta, mikor komolyabbra fordultak köztünk a dolgok.
– Hölgyem, sajnálom, hogy így kell megtudnia, de a férje valószínűleg…
– A volt férjem! – szakította félbe kiabálva a nyomozót anya. – Mit nem lehet ezen megérteni? A szentségit! Mindig éjszaka járkált ki. Tudtam. Úgy tudtam, hogy egyszer megtalálják.
Egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni őket. Ahogy anya, én is rájöttem, mit akart mondani a nyomozó, és ez a tény görcsbe rántotta a gyomrom. Az apám meghalt, vámpírok ölték meg. Három hónap leforgása alatt a második személyt vesztettem el, aki mindent jelentett nekem. A lelkemet mintha satuba fogták volna, nem tudtam felfogni, hogy ez a valóság.
Teljesen összetörve rohantam be a szobámba, még Attilát, a nevelőmet is félrelöktem. Az ajtót hatalmas erővel csaptam be magam mögött, aztán erősen belevertem az öklöm, amitől a fa enyhén megrepedt. Akkor nem is érzékeltem az éktelen fájdalmat, ami az ujjaimból terjedt szét az egész kezembe. Tehetetlenül hátráltam az ágyamig, majd a falnak ütöttem a fejem, és lassan lecsúsztam a földre. Másodpercek telhettek csak el, én mégis óráknak éreztem azt az időt, amíg végre ráeszméltem magamra, és gyerek módjára zokogni kezdtem.
– Andris! – A nevelőm hangjára azonnal felhúztam a térdemet, hogy elrejtsem a könnyeim. Mire észbe kaptam, már a vállamra csúszott a keze, még azt sem hallottam, mikor belépett a szobába. Egy ideig próbáltam kicsúszni a karjai közül, ám mikor rájöttem, hogy nem fog tágítani, hagytam, hogy egy szoros ölelésbe húzzon, és még a vállába is fúrtam az arcom. – Semmi baj – simogatta meg szőke hajam. Furcsa volt, de akkor hihetetlenül nyugtatónak éreztem a jelenlétét. – Tudom, hogy fáj, de hidd el nekem, hogy minden rendben lesz.
– Meghalt az apukám – zokogtam a vállába, mire mélyen felsóhajtott. – Meghalt. Megölték.
– Jól van. Add ki magadból! Ha bezárkózol, attól csak rosszabb lesz. – Hosszú percekig tarthatott még így, folyamatosan simogatva a hátam és a hajam. Lassanként sikerült valamennyire lehiggadnom, de beszélni nem voltam képes.
– Anya – kaptam észbe egy idő után. – Segítenem kell neki. – Fel akartam állni, Attila viszont visszarántott, és leültetett az ágyamra. – Oda kell mennem hozzá. Biztos, ő is szét van esve.
– Őt majd én megvigasztalom, rendben? – A hangja nyugalmat öntött belém, ahogy kedvesen megfogta a vállamat. Kedvessége miatt kezdtem rosszul érezni magam azért, ahogy éveken át bántam vele. Bunkó voltam, nem is kicsit, ő mégis azonnal a segítségemre sietett. – Hívtam neked valakit, aki segíthet. – Egy bíztató mosollyal az arcán az ajtóhoz sétált, majd kilépett rajta. Utána nem sokkal egy barnahajú fiú jött be, kék szemeivel aggódva nézett végig rajtam, ahogy leült mellém a takaróra.
– Hogy érzed magad? – rakta a hátamra a kezét. Nem mertem ránézni. Hónapokkal ezelőtt nagyon csúnyán összevesztem vele, és féltem, hogy most csak kényszerből jött el hozzám. – Andris, kérlek! Beszélned kell róla, különben semmi sem lesz jobb. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked. – Erősen megszorította a kezem, és mintha csak erre lett volna szükségem, ismét zokogni kezdtem, miközben a vállára döntöttem a fejem.
– Meghalt az apám. – A sírástól már szinte fuldokoltam, viszont éreztem, hogy tényleg szükségem volt erre. Rá meg, aki olyan volt, mintha a testvérem lenne, főleg. – Vámpírok ölték meg. Három hónapja Zoli, most meg ő. Mindenkit elvesztek, aki fontos nekem.
– Ez nem igaz – ingatta a fejét. – Én mindig itt leszek melletted. Már rég nem haragszom rád azért, ami történt. Többé nem hagylak magadra.
– Tomi, én…
– Ne kezdj el hálálkodni! – Bíztatóan felnevetett, majd átkarolta a vállam. – Mi másra valók a legjobb barátok? Hidd el, Attila nem mondd hülyeséget! Minden rendben lesz.
És mindkettőjüknek igazuk volt. Beletelt ugyan pár hónapba, de végül minden helyrejött körülöttem. Legalábbis a következő tíz évre biztosan.

1. fejezet
Emlékek

Nem volt szokásom, aznap mégis bent maradtam még pár órát a munkahelyemen. A munkaidő végére már szinte összeestem a fáradtságtól, de szerettem a végletekig feszegetni a határaimat. Talán ez lehetett az oka, hogy a taxit és a munkatársaim felajánlásait, miszerint hazavisznek, végül elutasítottam. Egy kis séta még senkinek sem ártott, nekem miért lett volna bajom belőle? Huszonöt éves férfiként nem lehetett sok félnivalóm, elvégre lehettem bármilyen nagy aktakukac, meg tudtam védeni magam, ha szükségem volt rá.
Már besötétedett, mire kiléptem az épületből, ám nyári éjszakához hűen elég nagy hőség vett körbe. Az irodai munka hátránya, hogy nem vehettem fel rövidnadrágot, így kicsit megizzadtam, mire eljutottam az első sarokig. A pára miatt még melegebbnek tűnt a levegő, amin még az ingem anyaga is rontott. Alig figyeltem oda a környezetemre, annyira fáradtnak éreztem magam a munka és a késő nyári hőség miatt, így nem nagyon éreztem veszélyben magam.
Azt hinné az ember, hogy az apám esete után majd jobban vigyázok magamra, nem megyek ki egyedül sötétedés után, vagy ha meg mégis, akkor legalább odafigyelek minden gyanús dologra, mégsem tettem ezt. A járdát vizslatva, lassan lépkedtem az utcán, mintha az enyém lenne a világ összes ideje. Még abba sem gondoltam bele, hogy egy százezreket érő laptoppal az oldalamon sétálgattam. Nem laktam messze, a környéket biztonságosnak lehetett mondani, ismertem pár önvédelmi technikát, úgyhogy nem tartottam egy esetleges támadástól.
Halk nyávogásra kaptam fel a fejem pár méterre a paneltől, ahol laktam. Ugyanaz a barna kandúr meresztette rám kék szemeit, akivel eddig is minden este találkoztam. Mosolyogva nyúltam a táskába, hogy kivegyek belőle egy műanyag edényt. Amint leraktam elé, mohón falni kezdte a rántott húst, és még a mellette maradt rizst is eltakarította.
– Bocs, hogy késtem – vakargattam meg a fülét, mire dorombolva a lábamhoz dörgölőzött. – Majd átadom Tominak, hogy megint levett a lábadról. – Halk nyávogást hallatott, miközben a térdemre támaszkodott mellső mancsaival. Néha úgy éreztem, kommunikálni akar velem, és ilyenkor sajnáltam, hogy nem érthettem őt.
Hirtelen hangosan fújni kezdett, amit nem igazán tudtam hová tenni. Eddig mindig szelíden viselkedett velem, most mégis ellenségessé vált. Nem értettem a dolgot, egészen addig, míg erős fájdalom nyilallt a gerincembe, és a földön kötöttem ki. A levegő kiszorult a tüdőmből, így enyhén émelyegve tudtam csak felnézni, hogy aztán szembe találjam magam egy elég érdekes külsejű férfival, akitől a rúgást kaptam.
Nem az öltözékével volt probléma, bár furcsán festett itt-ott szakadt farmerben és pólóban. A kopasz feje, a vörös szeme és a szájából előbukkanó hatalmas szemfogak jobban megrémítettek. Újra eszembe jutott, mit hallottam, mikor kihallgattam anyám beszélgetését a rendőrökkel. Olyan élénken élt bennem az emlék, mintha csak tegnap történt volna, pedig valójában több mint tíz éve hallottam azokat a szavakat. Vámpírtámadásra gyanakszunk.
Ha akkoriban volt is bennem némi kétség ennek a valószínűségével kapcsolatban, ez a pillanat elérte, hogy mindenben higgyek. Egy valódi vámpír állt fölöttem, hatalmas vigyorral az arcán, mint aki valami nagy harcban győzedelmeskedett. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem arra pályázik, amire a horror történetekben szereplő fajtársai, és inkább a laptopomra feni az agyarait, de ez ostoba gondolat volt.
Láttam a mozdulat előjeleit, így volt időm felemelni az egyik lábamat, és hasba rúgnom, mielőtt lehajolhatott volna hozzám. Elfuthattam volna, de mélyen belül egy hang azt súgta, jobban teszem, ha maradok. Hallgattam rá, elvégre egy vámpírral szemben mennyi esélyem lenne elmenekülni? A filmekből legalább annyit biztosan tudtam, hogy ezek természetfelettien gyorsak. Anyám járatott pár évig önvédelmi oktatásra, így felvettem egy általános védekező pozíciót, mire ellenfelem kaján nevetésbe kezdett.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan. – Önelégült mosollyal az arcán figyelt. Sejtettem, mennyire nem tekintett veszélyesnek, de ettől függetlenül próbáltam határozottnak tűnni. – A szőke herceg küzd az életéért? Eredeti. Már csak egy hercegnő hiányzik mellőled, akit megmenthetsz.
Nem engedhettem, hogy felhúzzon. Tudtam, mire játszik, és azt is, mi lesz, ha hagyom magam megvezetni. Megvetettem a lábamat, így mikor nekem ugrott, nem estem hátra. Ellentartottam, ahogy csak bírtam, ő pedig a vállamat fogva próbált kizökkenteni az egyensúlyomból. Minden erőmet bevetettem, amim volt. A testemet nem lehetett kifejezetten izmosnak mondani, de olyan gyengének sem, mint a legtöbb kollégámét.
Hirtelen kirúgta alólam az egyik lábamat, a földre döntött. Alja húzás, de tőle nem is vártam mást. Erősebb volt, mint amire számítottam. A karjaimat a betonhoz szegezte, ráült a csípőmre, hogy mozdulni se tudjak. Hiába rúgkapáltam, a lábamat is lefogta a sajátjaival. Kinevetett, majd az arcomba köpött, mintha a támadás mellett meg akarna alázni. A lehelete vértől bűzlött, így nem értettem, miért támadott meg engem, ha már egyszer táplálkozott.
– Látod, mit kapsz, ha keménynek hiszed magad? – Összefogta a csuklóimat a fejem fölött, hogy a másik kezével megmarkolja az arcom és magán tartsa a tekintetem. – Milyen herceg az, aki még magán sem tud segíteni? Ha futottál volna, most nem lennél ilyen helyzetben. – Szinte már dühösen hajolt a nyakamhoz, de meglepetésemre nem harapott meg. Ahogy mélyen beszívta a levegőt, felborzolta a fülem mögött növő rövidebb tincseket. – Ó, édes istenem! – nyögött fel élvezettől csöpögő hangon. Nem tagadom, elárasztott a félelem, mikor megéreztem, hogy valami megkeményedett a nadrágjában. – Mennyei az illatod. Hallottam legendákat, de sosem gondoltam volna, hogy találok egy hozzád hasonlót. – A fogai átlyukasztották a bőrömet, ám a vérem melegét nem éreztem meg. Minden cseppet, ami kicsordult a sebből, ő mohón megivott. – Bassza meg, ezaz! – emelte fel a fejét. Ajkain még ott vöröslött az engem életben tartó folyadék, pupillái kitágultak, mintha kábítószert fogyasztott volna, szája résnyire nyitva maradt az élvezettől. Szerencsésnek éreztem magam, hogy minél tovább akart iszogatni, emiatt nem az ütőeremet harapta meg. – Még jobb, mint ahogy mesélték.
Már hajolt volna le, hogy újra belém kóstoljon, ám ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. Valami átszúrta a mellkasát, mire egy pillanatra lefagyott. Szeméből eltűnt az élet, arca megrepedt, akár egy kőfal, és ez végigterjedt mindenén. A hamu, amivé a teste vált, ellepte a ruháimat, megtöltötte a számat, én meg köhögve próbáltam kiküzdeni mindet, ami a tüdőmbe került belőle. Egy ezüstből készült, vérrel szennyezett nyílvessző hevert rajtam. Ez ölte meg a vámpírt, ez mentett meg a haláltól.
Tudnom kellett, ki lőtte, és másodperceken belül meg is kaptam a választ. Egy lány jelent meg előttem. Enyhén megemelt, segített nekem támaszkodni, majd egy nedves zsebkendőt szorított a nyakamon tátongó sebre. Hátára nyílpuska volt akasztva, mégsem emiatt ragadt rajta a tekintetem.
Hollófekete haja alig érintette a vállát, egyébként egyenes fürtjeinek végei szanaszét álltak, ibolyaszín szeme aggodalommal meredt rám, pont tökéletesen telt ajkai enyhén szétnyíltak, mikor a nyelvével megnedvesítette őket. Kicsi, formás orrát felhúzta, ahogy sóhajtozva szőke tincseim közé túrt, mintha további sérüléseket keresett volna rajtam. Egyszerűen megigézett a szépsége. Nem bírtam levenni róla a szemem, arcának minden négyzetcentiméterét az eszembe akartam vésni, hogy örökké emlékezhessek rá.
A szívem hevesen vert az érzéseim hirtelenségétől, így a lánynak gyorsabban kellett új zsebkendő után néznie. Amíg a táskájában keresgélt, én folyamatosan a kezét figyeltem. Vékony, fekete kardigánjának ujja kissé felcsúszott, ezzel a szemem elé tárva egy tetoválás részletét, amit már láttam korábban valahol. A felismerés meglepett, de mikor újra a hátára erősített fegyverre tévedt a tekintetem, már nem is tűnt olyan hihetetlennek az egész.
Egy Vadász kezei közé kerültem. Képzett orgyilkos, akinek egyetlen célja az életben, hogy megvédje az ártatlanokat a rosszakaratú szörnyektől. Mesekönyvekben és összeesküvéseket gyártó honlapokon olvastam róluk, a jelet is ott láttam, de sosem gondoltam volna, hogy tényleg léteznek, ebből a lányból pedig nem néztem volna ki, hogy az lenne. Gyengéden törölte le az arcomat bemocskoló hamut, mintha porcelánból lennék. A fegyverét leszámítva, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek.
– Fáj valamid, Kisherceg? – Hangja enyhén mélyebb volt, hallatára libabőrös lettem, pedig a forróság még mindig körbevett. Még a becenév gúnyolódó mivolta sem érdekelt, mert ő mondta ki.
– Jól vagyok – ingattam a fejem, miközben még mindig az arcát csodáltam. Nem tudtam eldönteni, hogy a vérveszteség miatt kábultam el, vagy ennyire megbűvölt a szépsége.
– Hjaj, egek… – Rosszallóan felsóhajtott, majd újabb törlőkendőt vett elő, hogy letakarítsa a maradék hamut rólam. – Ti férfiak vonzzátok a bajt. Kiállni egy vámpír ellen hatalmas butaság. – Összeborzolta a hajam, hogy kisöprögesse belőle a pernyét, aztán közelebb hajolt a sebemhez, hogy jobban megnézze. – Szerencséd van. Nem átváltoztatni akart. Már kínok közt vergődnél a méregtől.
– Köszönöm, hogy megmentettél. – Meg sem hallotta a szavaimat, egyszerűen figyelmen kívül hagyott, miközben elővett egy kevés gézt és fehér leukoplasztot a combjára szíjazott táskájából. Biztos, óvatos kezekkel látott neki kezelni a sebemet.
– Nem lenne szükséged a megmentésre, ha használnád a józaneszed. Futnod kellett volna, és akkor békén hagy. Csak ijesztgetni akart.
Felpattant mellőlem, majd a sarok felé indult, egyenesen a táskám irányába. Tökéletes homokóra alakja volt, karcsú derék, szélesebb csípő, számomra pont tökéletes mellek. Vékony, de formás lábai hosszúak ugyan, mégsem mondhatta rá senki, hogy szúrják helyesen gömbölyű fenekét. Fekete farmere szorosan tapadt a bőréhez, és egy pillanatra megkérdőjeleztem, hogy volt-e rajta alsónemű, ám mikor leguggolt a táskámért, pontos választ kaptam a kérdésemre.
Már csak a vékony, fekete tangára tudtam gondolni, amit viselt, és amit szívesen levettem volna róla. Porcelánfehér bőre olyan kontrasztot alkotott fekete ruháival és hajával, hogy hirtelen az jutott eszembe, vajon milyen lenne meztelenül látni. Próbáltam elkergetni ezeket a gondolatokat, de ekkor sajnos megérződött, hogy öt éve nem voltam senkivel.
– Indulhatunk? – A táskámmal a vállán állt előttem, és egyenesen felém nyújtotta a kezét. Értetlenül néztem rá, de legalább örültem, hogy nem vette észre a nadrágom feszülését.
– Hová? – ráztam meg a fejem, hátha el tudom kergetni a gondolataimat.
– Hazakísérlek. Bekötöttem a sebed, de a véred még árasztja az illatát. Nem lenne jó, ha hiába mentettelek volna meg.
Kis tétovázás után megragadtam a kezét, ő pedig felhúzott a földről. Kedves mosoly terült el az arcán, miközben intett a fejével, hogy kövessem. Kicsit sajnáltam, hogy nem laktam elég messze innen, de legalább tudtam egy hosszabb utat az épülethez. Azt reméltem, ennyi idő alatt meg tudom győzni, hogy egyszer találkozzon velem civilben is. Sosem voltam jó beszélgetőpartner, főleg akkor, ha nőkkel kellett társalogni, most viszont mindennél jobban akartam, hogy sikerüljön jó benyomást tennem.
– Szóval… – Szégyelltem magam érte, de amint kinyitottam a számat, összegabalyodott a nyelvem. A szavaimat visszanyeltem, amit ő egy halk kuncogással fogadott. – Az a jel a csuklódon… Tényleg Vadász vagy?
– Nem, teljesen véletlenül jártam erre egy nyílpuskával – nevette el magát, mire éreztem, hogy lángba borul az arcom. – Egyébként értékelném, ha erről senkinek se tennél említést. Szeretjük titokban tartani a kilétünket.
– Nekem mégis hagytad, hogy lássalak.
– Ne örülj annyira! – Az arca megkomolyodott, és vett egy mély levegőt. – Ezt a találkozást ki kell törölnöm a fejedből.
– Hogyan? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem mennék bele a részletekbe. A lényeg annyi, hogy nem emlékezhetsz rám és pont. Ez egy titok, amit bármi áron meg kell védenem.
– Akkor kérdezhetek? – A megszólalásomat elég furcsán fogadta, amiért nem hibáztattam. – Ha már el kell felejtenem mindent, legalább a pillanatnyi tudatlanságomat oldjuk fel! – Zsebre dugtam a kezeimet, hogy elkergessem az ingert, hogy az ujjai közé fonjam a sajátjaimat. Mikor megvonta a vállát, azonnal kibukott belőlem az első dolog, ami eszembe jutott. – Hányan vagytok?
– Hát, nem én egyedül. – Egyből rájöttem, mit csinált, ám ezt a játékot ketten játszottuk.
– Honnan tudtad, hogy el kell jönnöd ide?
– A jel mutatja, mit kell tennem, és hová kell mennem.
– Hogyan?
– Az nem tartozik rád. – Ibolyaszín tekintete összefonódott az én zöld szememmel, majd mélyen felsóhajtott, mintha el akarna fojtani magában valamit. – Ne haragudj, nem akarok ennyire rideg lenni, de nem tehetek mást. Így is elég nagy baj, hogy elgyengültem, és maradtam, hogy segítsek neked. A szabályok szerint nem láthatsz meg, erre most itt kísérgetlek haza, mert szeretném, ha nem ölne meg valaki pár sarokkal később – túrt idegesen a hajába.
– Örülök, hogy találkozhattam veled – szólaltam meg határozatlanul, mire hitetlen kacaj hagyta el az ajkait.
– Borzasztóan esetlenül csinálod.
– Micsodát? – vontam össze a szemöldököm.
– A flörtölést.
– Ez nem flörtölés – mosolyodtam el én is. – Flörtölés az lenne, ha megkérdezném, hogy egy Vadásznak lehet-e kapcsolata civillel. – Elégedett voltam, hogy sikerült ezúttal az ő arcát lángba borítanom. Amíg az egyik tincsével játszott, én fennhangon nevetni kezdtem, amit azzal fogadott, hogy a vállamba ütött.
– Ez szemtelen húzás volt.
– De lásd be, hogy kimondottan hatásos! – Szerencsétlenségemre ekkor érkeztünk meg az épület bejáratához, így azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. – Nem lenne kedved feljönni egy italra? – fordultam felé szégyenlősen.
– Hoppá! – nevette el magát. – Ezt mégis mire véljem?
– Nem arra gondoltam! – Kapkodva próbáltam kimagyarázni magam a helyzetből, amibe keveredtem. – Tényleg csak egy italra. Gondoltam, megszomjaztál az akciótól. Én nem vagyok olyan.
– Azt sejtettem – ingatta a fejét mosolyogva. – Bár egy pillanatra azt hittem, kitörsz a Kisherceg szerepéből, amit látok belőled.
– Hé! Én is meg tudnék szelídíteni egy rókát, ha akarnám – vontam meg a vállam, majd elővettem a Tomitól ellesett szemtelen mosolyomat. A lány elvörösödve kuncogott a rögtönzött viccemen, amit egész jó jelnek tekintettem. Hihetetlenül szépnek találtam még azt is, ahogy nevetett. – Mi a neved? – Egyből megbántam, hogy feltettem ezt a kérdést, mikor lehervadt az arcáról a mosoly.
– Ne haragudj, de ezt nem mondhatom el – sóhajtott fel szomorúan.
– Nem mindegy? Úgyis kitörlöd az emlékeimet.
– Ha elmondom, visszatérhetnek, amint kiejti valaki a száján. Még akkor is, ha nem rólam van szó.
– Akkor csak mondj valamit, amivel magamba véshetem a megmentőmet! – Csillogó szemekkel meredt rám, miközben fekete tincsei közé túrva gondolkodott. Kardigánja lehullott a válláról, így a szemem elé tárva hófehér bőrét, ami tökéletesen puhának és hibátlannak tűnt. Kicsit fájt, hogy nem érinthettem meg, hogy meggyőződjek erről a sejtésemről, de úgysem lett volna elég bátorságom megemelni a kezem.
– Legyek én a Nyilasod! – nevetett halkan. – Úgyis az a csillagjegyem.
– Akkor nemsokára itt a születésnapod? – Egy kedves mosolyt küldtem felé, mire megint az ujjai közé fogta egy tincsét, hogy azzal játsszon.
– Addig még hónapok vannak. Tényleg esetlen vagy flörtölés terén.
Mély sóhaj kíséretében felém fordult, majd az arcomra csúsztatta puha kezét. Ibolyaszín szeme mélyen összefonódott az én smaragdzöld tekintetemmel, mintha valami olyasmit tett volna, amit én fel sem foghattam. Hosszan tartotta a szemkontaktust, talán percek is eltelhettek, mire elfordította a fejét. Újabb sóhajt hallatott, mielőtt egy szó nélkül magamra hagyott volna. Értetlenül néztem utána. Talán meggondolta magát, és mégsem töröl ki mindent a fejemből? Vagy csak akkor fogom elfelejteni, ha reggel felkelek?
Nem tudtam, és őszintén, nem is akartam szóvá tenni ezt, így kicsit örültem, hogy már eltűnt, mire észhez tértem. Vontatottan, mint aki egy átvirrasztott éjszaka után próbálkozik, belehelyeztem a kulcsomat a zárba, majd beléptem a lépcsőházba. Alig éreztem magamban erőt, ezért a lifttel mentem fel, pedig csak a negyedikig kellett utaznom. A lakásajtó előtt még megálltam egy pillanatra, hogy kikeressem, melyik kulccsal is kellene nyitnom. Az agyam teljesen széthullott, mintha másnapos lettem volna, vagy valami hasonló.
Miután bezártam az ajtót, lerúgtam a cipőmet. A fejem lüktetése még a Tomi szobájából kiszűrődő, pornófilmeket megszégyenítő hangokat is tompította. Majdnem minden nap másik nővel szórakozott odabent, alig volt olyan, akit egynél többször hozott volna fel. Sosem szóltam be neki emiatt, elvégre az ő élete, nekem semmi közöm hozzá. Volt fülhallgatóm, így rendszerint nyugodtan aludtam, szóval még zavarni sem zavart úgy igazán.
Tizennyolc évesen költöztünk ide, mivel mindkettőnket ugyanarra az egyetemre vettek fel, és nem akartunk órákat vonatozni reggelente, hogy otthonról járjunk be, aztán végül itt maradtunk. A lakbér nevetségesen alacsony volt, legalábbis az alapján, amit Tomi elkért tőlem havonta. Sosem kérdeztem tőle, honnan szerezte a lakást, elvégre „ajándék lónak ne nézd a fogát”.
Ugyanannál a számítástechnikai cégnél kaptunk munkát annyi különbséggel, hogy míg én napi tizenkét órát töltöttem az irodában, ő itthon ült és csak akkor ment be, ha felhívták, de akkor akár napokig bent maradt. Ezt a lehetőséget nekem is felajánlotta már a főnök, számomra viszont szükséges volt, hogy érezzem: megdolgozok a pénzért, amit kapok.
Fáradtan vágtam le magam az ágyamra, és úgy éreztem, akár így ruhában el tudnék aludni, még a meleg ellenére is. Bekapcsoltam a légkondit, hogy legalább kicsit elviselhetőbbé tegyem a levegőt, aztán a hűvös fuvallatot élvezve csuktam be a szemem. Fel sem tűnt, hogy abbamaradt a hangoskodás a fal másik oldaláról, így majdnem leestem a földre, mikor valami az arcomhoz ért. A szívemhez kapva ültem fel, ezzel megijesztve a mellettem álló Tomit. Látszott, hogy csak sietősen felhúzott egy farmert, amit még be sem gombolt.
– Ég a ház? – dörzsöltem meg a szemem, hátha úgy kevésbé fog szúrni.
– Olyan erős szagod van, hogy még a szobámban is éreztem. – Karba tett kézzel nézett le rám, a tekintetében pedig enyhe aggodalmat véltem felfedezni.
– Milyen szag? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.
– Hamu. – Először nem értettem, hogy érezhette, de mikor megszagoltam az ingemet, rájöttem, hogy csakugyan durván bűzlött a vámpír maradványaitól. Talán csak azért nem tűnt fel eddig, mert az orrom és a szám is tele ment vele, és már kezdtem megszokni. – Mi történt veled?
– Nincs neked más dolgod? – Nem tudtam, hogy beszélhetnék neki erről a Vadászlány említése nélkül, ezért a fal felé mutattam, ami elválasztotta a szobámat az övétől. Szerencsétlenségemre azonban megjelent egy szemtelen mosoly az arcán.
– Elaludt, amint lemásztam róla – kacsintott rám, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló, mit csinált eddig odaát. – Látod? Ha te is próbálgatnád magad néha, akkor talán elérhetnél ilyet egy lánynál.
– Majd szólok, ha elkezdenek érdekelni az éjjeli lepkék – forgattam a szemem, mire egy fennhéjázó nevetés hagyta el a száját. Kék szemei kissé szomorúan villogtak, mintha tényleg megsértettem volna.
– Sosem fizettem a szexért. Minden lány, akit felhozok, önszántából jön ide, nem pedig egy köteg papírért. Kicsit fáj, hogy azt hiszed, élek az effajta szolgáltatásokkal. – Még komolyan is vettem volna, ha ezután nem túr látványosan a feje tetején hosszabbra hagyott, barna tincsek közé, hogy felállítsa őket. Pár pillanat alatt rájött, hogy nem dőlök be neki, és elnevette magát. – Viccen kívül: tényleg nem szokásom prostikkal üzletelni. Ez elég ahhoz, hogy a hölgyek maguktól keressék a társaságom – mutatott végig kidolgozott felsőtestén. – Szebb kockáim vannak, mint Rubiknak.
– Meg sötétebb agyad, mint egy plázacicának – ingattam a fejem mosolyogva. – Ja, és… – Egész jó poént találtam ki, hogy visszavágjak, ám egy elég mély ásítással szakítottam félbe magam.
– Majd reggel beszélünk, rendben? – veregette meg a vállam.
– Rendben. – Be kell vallanom, hogy kicsit örültem, hogy annyiban hagyta a dolgot. Miután kiment a szobámból, és nekem a párnához ért a fejem, szinte azonnal elaludtam. A vérveszteség és a munka utáni fáradtság borzalmasan kimerítettek így együtt.

***
Nem volt kellemes erőteljes tüsszögéssel és köhögéssel felébredni, amit a ruháimra tapadt, valamint a belélegzett hamu okozott. A torkom teljesen ki volt száradva, az orrom pedig bedugult. Tiszta hülyének éreztem magam, amiért nem öltöztem át lefekvés előtt, de amennyire fáradt voltam este, csoda, hogy a cipőmet le tudtam venni. A fejem nyilallt, aludni viszont már nem tudtam volna. Nem éreztem kifejezetten kipihentnek magam, egyszerűen csak kipattant a szemem, mintha nem is lenne már szükségem alvásra.
Elvánszorogtam a fürdőszobáig, ahol végre megszabadultam a fojtogató szagú ruháktól, hogy aztán a langyos víz keltette pára kitisztítsa a légútjaimat. Alaposan fogat mostam, és még a nyelvemet is szinte sebesre dörzsöltem a fogkefémmel, hogy biztosan eltűntessem róla a borzalmas ízt, ami az éjszaka alatt még rosszabbá vált a számban. Még mindig nedves hajamat rendesen megfésültem, ahogy szoktam, és közben arra a következtetésre jutottam, hogy a közeljövőben le kellene már vágatnom.
Végre tiszta ruhákban álltam a konyhában, hogy készítsek magamnak egy kávét. Mindent bekészítettem a gépbe, és amíg le nem főtt, kicsit volt időm gondolkodni. Az agyam még mindig azon a lányon járt, aki megmentett. A hollófekete tincseken, a kellemes orgonaillaton, a lilás szempáron, a kedves mosolyon, az enyhén mélyebb hangon, a tökéletesen puhának tűnő bőrön. Talán elfelejtette volna kitörölni az emlékeimet? Nem, nem tűnt olyan szétszórtnak, hogy elkövesse ezt. De akkor mégis miért emlékeztem rá ennyire pontosan?
– De hol vagyok igazán otthon? – Tomi éneklésnek szánt üvöltése megint az egekbe repítette a pulzusom. Röhögve veregette meg a vállam, amíg én a szívemhez kapva próbáltam lehiggadni. – Bocs, de megint dúdoltál, és nem hagyhattam ki.
– Emlékeztess, hogy többé ne csináljak ilyet, ha a közelemben vagy – löktem el magamtól némiképp dühösen, majd leültem a kisasztalhoz. – Egyszer még megölsz a hülye poénjaiddal.
– Bocsánatkérés gyanánt megcsinálom a kávédat. – Azonnal hátat fordított, hogy elővegyen három bögrét a szekrényből. – Egyébként most ki a lány?
– Milyen lány? – Mintha nem tudnám, miről beszélt, az asztal felé fordultam, miközben a nyakamon maradt nedves gézt piszkáltam.
– Ne játszd a hülyét! Akkor szoktad ezt dúdolni, ha egy csaj van a dologban.
– Csak egy lány, akit tegnap láttam – vontam meg a vállam. Nem akartam, hogy tudja, mennyire foglalkoztatott ez az egész, de őt nem voltam képes megvezetni. Túl jól ismert már ahhoz.
– Andris, akkor csinálod ezt, ha komolyabb a dolog. – A hátamon éreztem a kezét, így abba az irányba fordultam, amerről a hangját hallottam, ám ezt azonnal meg is bántam. Alig egy centire volt tőlem az arca, így csak a reflexeimen múlott, hogy ne csókoljam meg véletlenül.
– Mondd, te normális vagy? – toltam messzebb magamtól, mire hangosan felnevetett. – Nincs kedvem veled smárolni.
– Nem tudod, mit hagysz ki – kacsintott rám, mintha komolyan gondolná, de szerencséjére én is ismertem őt annyira, hogy tudjam, csak ilyen idióta poénokkal tudott dobálózni. – Ha kimondod előtte, hogy „no homo”, akkor nincs gond.
– Gusztustalan vagy. – Bár tényleg elég hülyén viccelődött, nem állhattam meg, hogy ne nevessek.
– Most nem vezetsz félre! – pöckölte meg a homlokom, majd visszatért a kávé kitöltéséhez. – Mesélj kicsit róla! Szeretném tudni, hogy milyen.
– Hát, nagyon szép. – Megint a gézzel kezdtem babrálni, közben pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem igazán tudtam, hogyan írjam le őt Tominak, hogy nem említek semmit a hivatásából.
– Na, ne! – ámuldozott tettetett meglepettséggel. – Azt hittem egy bányarémet szedtél össze. Részleteket kérek, nem ilyen hülyeségeket.
– Fekete a haja, az orra nagyon aranyos, az ajkai tökéletesen teltek, a szemei pedig… – Mély sóhaj hagyta el a torkom, ahogy felidéztem minden kis vonását. Mosolyognom kellett azon, mennyire gyönyörű volt, a tudat viszont, hogy látni sem fogom többé, elszomorított. – Még sosem láttam annál szebb szemeket. Mandulavágású, élénk ibolyaszínű íriszekkel.
– Ibolya?
Szinte meg sem hallottam aggodalmas kérdését. Ekkor sikerült véletlenül leszednem magamról a sebemet takaró gézt, amit azonnal magam elé emeltem, hogy megnézhessem. Négy vörös pötty volt csak rajta, az alsó kettő sokkal kisebbek, mint a másik két felső. Hirtelen kísérteni kezdett az emlék, ahogy az a vámpír megrészegülve élvezte a véremet. Fogalmam sincs, mennyit ihatott belőlem, de nem is nagyon érdekelt. Féltem, ha megtudom, akkor csak még jobban rettegtem volna. Talán nem véletlenül voltam olyan fáradt éjszaka, hogy azonnal elaludtam, amint lefeküdtem. Talán annyi vérem hiányzott, hogy a testem nem bírta rendesen megtartani magát. Nagyon nem akartam újra átélni ezt a félelmet.
– Tessék! – Tomi ezúttal sokkal finomabban ért a vállamhoz, miközben egy tányért rakott le elém. Fogalmam sincs, meddig bámulhattam a vérpöttyös gézt, de neki mindenesetre volt elég ideje, hogy készítsen nekem két szendvicset. – Edd meg mindet! Jót fog tenni.
– Ez rendes tőled – mosolyogtam rá erőtlenül, majd beleharaptam az egyikbe. Nem csak az ételt és a fáradozást köszöntem meg ezzel neki, hanem azt is, hogy nem esett nekem azonnal egy rakat kérdéssel, amiket meg sem tudtam volna válaszolni. Csak akkor szólalt meg legközelebb, mikor a kávét is lerakta elém, aztán leült mellettem egy székre a saját bögréjével.
– Csodálom, hogy tudtál aludni az éjjel – nevetett fel keserűen. A tekintete szinte ráragadt a sebemre, mintha keresett volna rajta valamit. – Nem lehetett kellemes.
– Meg sem lepődsz, hogy egy ilyen nyomot látsz rajtam? – Kíváncsian meredtem rá, miközben folytattam az evést, de ő nem felelt azonnal. Kimért volt, talán gondolkozott a válaszon, hogy mit is mondhatna.
– Volt szerencsém hasonló hihetetlen dolgokkal találkozni. Még abban a pár hónapban, amíg nem beszéltünk egymással. – Teljességgel megértettem, miért nem beszélt eddig erről. Azt a korszakot szerettem én is elfeledettnek gondolni, vele ráadásul még történt is valami hasonlóan megrázó, mint a tegnap éjszakám. – Annál rosszabb dolog még nem történt velem, de azóta sem. – A száját a kezével eltakarva támaszkodott meg az asztalon, mintha valamit nagyon vissza akart volna fogni magában.
– Te mit láttál? – Eleinte csak egy vállrándítást kaptam válaszul, majd egy mély sóhajt. – Gondolom, tudod, hogy engem…
– Vámpír – szakított félbe bólogatva, miközben a bögréjére csúsztatta a másik kezét is. – Hallottam már róluk. Nem keveset. Sőt, találkoztam is párral. – Nem akarta, hogy lássam, nekem mégse kerülte el a figyelmem, ahogy az asztal alá rejtette a jobb karját.
– Téged is megtámadott egy?
– Nem – ingatta a fejét, mintha teljesen máshol járt volna agyilag. – Csak láttam már párat. Tizenöt évesen belerobbantam ebbe az egészbe, és azóta is próbálom emészteni valamennyire. Neked könnyebb, elvégre már felnőttél, de nekem akkor borzalmas volt megtudni, hogy a mesének hitt világ létezik.
– Azért ne hidd, hogy nekem semmi gondom nincs ezzel!
– Hova gondolsz? – Megint viccelődni akart volna, láttam a szemén, mégsem tette meg. – A tudat, hogy semmi sem úgy van, ahogy hitted, borzalmas. Lehetsz akármilyen idős. Azért mondtam, hogy neked könnyebb, mert én abban a korban voltam, amikor elkezded elfelejteni, hogy a mesék mit mondanak. Erre bassza meg, hirtelen az arcomba robbant, hogy a mesék nem csak igazak, de a veszélyek is velük léteznek, amikről szólnak.
– Mennyit tudsz ezekről? – Nem tehettem róla, felébredt bennem a kíváncsiság. Kezdtem egyre hülyébbnek érezni magam, amiért azonnal belementem, hogy felejtsünk el mindent, ami abban a pár hónapban történt. Ha már akkor rákérdeztem volna, akkor most nem kellene feltépnem a sebeit.
– Ahhoz képes, mennyit kellene? – kerekedtek el a szemei, miközben kibámult az ablakon. – Keveset. Túl keveset.
– Értem. – Nem tagadom, kicsit csalódott lettem, hogy nem fogok infókat kapni. Tomiról tudtam, hogy ilyesmiben sosem hazudna nekem, és mivel láttam rajta, hogy fájt neki ez az egész, inkább nem feszegettem tovább a témát.
– Anna viszont okosabb, mint én – morgott az orra alatt, miközben visszafordult a kávéjához. A szeme sarkából rám nézett, hogy vettem-e a lapot, de nem kellett aggódnia, értettem, mire gondolt.
Anna, akit még az egyetemi évek alatt ismertem meg, egy kisebb könyvesboltban dolgozott, nem messze a kampusztól. Egy ideig azért jártam oda, hátha összehozhatok vele egy randit, de miután világosan a tudtomra adta, hogy nem érdekelt a dologban, már inkább csak beszélgetni mentem el hozzá. Egész jó barátok lettünk, bár Tomival sosem jött ki annyira, mint velem. Olyan volt, mintha valami ellenségnek tekintenék egymást, folyamatosan kiszúrtak a másikkal, amikor csak tehették. Furcsálltam, hogy Tomi pont őt ajánlotta most nekem, de inkább nem mentem bele mélyebben a dologba.
– Mehetsz! – lépett be a konyhába egy lány. Vörös, nedvességtől begöndörödött tincsei egy szedett-vedett copfba voltak kötve, mintha csak gyorsan fogta volna össze siettében. Kék szemei egy pillanatra megálltak rajtam, arca kipirult, vékony ajkai meleg mosolyra húzódtak.
– Ha szeretnéd, elvihetlek téged is, mikor hazafuvarozom Rozit – fordult felém Tomi, mintha meg se hallotta volna a nőt, akin előző éjjel dolgozott. – Nem esik útba, de ennyi a legkevesebb, amit tehetek most érted.
– Megköszönném. – Egy egész hihető mosolyt erőltettem magamra, mire ő bólintott, és elindult a fürdőbe. Az ajtóban azonban egy pillanatra megállt, hogy végigmérje a Rozinak nevezett lányt, aztán még egyszer hozzám fordult.
– Vigyázz vele, mert veszélyes!
– Ugyan már! – nevetett Rozi, majd félreállt, hogy kiengedje Tomit. Legnagyobb meglepetésemre, egy kis várakozás után odaállt mellém, aztán a vállamra csúsztatta a kezét. – Hű… – Szeme felcsillant egy pillanatra, mintha valami nagy kincset nézegetett volna. – Rozi vagyok.
– Ha-hallottam. – Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, így megpróbáltam arrébb csúszni a székemmel, de ő jött utánam. Szerencsétlenségemre ráadásul az ölembe ült, és a hajammal kezdett babrálni. Rendkívül kellemetlen helyzetbe hozott, amit nem bírtam ki fülig elvörösödés nélkül, bár be kellett látnom, hogy egész jólesett, ahogy simogatott.
– Mindent tudni akarok rólad – sóhajtott fel, miközben kíváncsian kapkodta ide-oda a tekintetét az arcomon. – Hol születtél? És mikor? Hány évesen lettél először szerelmes? Mit éreztél az első változás alatt? Mennyivel voltál fogékonyabb a tanulásra másoknál? Hova jártál iskolába? Milyen tanuló voltál? Igaz, hogy a hozzád hasonlók a harmadik legjobbak az ágyban? Hány centi vagy?
– Hékás! – Mihelyst az ágyékom felé kalandozott a keze, felpattantam, ezzel kilökve őt az ölemből és felrúgva a széket. Egyik kérdését sem tudtam hová tenni, a nyomulása pedig egyenesen zavart, és ezt még a kellemes bizsergés se ellensúlyozta, ami az érintésétől átjárt. Bár ezt betudhattam annak, hogy még csókolózni sem volt esélyem az utóbbi öt évben. – Ez mi a franc volt? – Idegesen túrtam a hajamba, miközben a kredenchez sétáltam, hogy megtámasszam magam. A fejem egyenesen nyilallt, akárcsak tegnap éjszaka.
– Tomi is megmondta, nem igaz? – Egy szemtelen mosollyal jött közelebb hozzám, és persze, hogy én hülye képes voltam egy konkrét csapdába sétálni. A karjai közé zárt, megtámaszkodott a falapon, majd mélyen a szemembe nézett. – Veszélyes vagyok. Rád nézve aztán végképp.
– Semmi veszélyes nincs benned. – A közelsége és a kivágott, enyhén nedves, átlátszó fehér póló miatt, amit viselt, keresztbe kellett fonnom a lábaim, hogy elrejtsem a nadrágomban épülő merevedést. Ha nem is annyira, mint a Nyilasom, csinos volt, ettől pedig hirtelen szárazabbnak éreztem a torkomat a sivatagnál. – Talán kicsit túlságosan nyomulós vagy, de semmiképp se veszélyes. – Muszáj volt megnyalnom a számat, hogy legalább az ajkaimat megnedvesíthessem. Ez talán nem volt a legjobb ötlet, mivel úgy tűnt, ő ezt invitálásnak vette. A tarkómnál fogva húzott le magához szemmagasságba, az ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. Nem tagadom, jólesett, mégis volt valami, amitől rémálommá vált minden pillanat, amit így töltöttem vele.
Emlékszerű képek jelentek meg előttem, de egyikről sem éreztem úgy, hogy valaha is megéltem volna. Visszarepültem a gyerekszobába, anyám házába, ahol évekkel ezelőtt jártam utoljára. Keserédes viszontlátás volt ez. Könnyek szöktek a szemembe a régi játékok, plakátok és tapéta láttán. Még a könyvek is ott voltak, amikből anyukám, és néha apukám is, ha éppen eljött, olvastak nekem. Tökéletesen idilli volt ez számomra, kivéve egy dolgot.
Nem egészen úgy emlékeztem erre, ahogy most láttam. Az ablakon túl dúló vihart egyik másikkal sem tudtam volna összetéveszteni, pontosan tudtam, mikor történt ez, mégsem anyám ült az ágyon a hatéves énem mellett. Apám simogatta a karom, ő énekelt nekem, hogy megnyugtasson, és az ő mosolya miatt kanyarodott felfelé a szám sarka.
– Pont neked értened kellene, miért teszem ezt. – A hangja kristálytisztán visszhangzott a fejemben, pedig meg mertem volna esküdni, hogy sosem hallottam, ahogy ezek a szavak elhagyják a száját. Nem is ehhez az emlékhez kötődött a mondat, apám ugyanúgy mosolygott rám, mint eddig. – Nem fogom hagyni, hogy a fiam célponttá váljon.
– Akkor sem babrálhatsz így a fejével, Arnold. – Anya szavai hallatán megborzongtam, hirtelen elárasztott a félelem.
– Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem, akkor muszáj lesz. – Apa lassan felemelte a kezét, ami fölött ekkor két fénylő gömb jelent meg. Ezeket lebegtette előttem, a gyermeki énem pedig nevetve rakta közéjük az ujjait, hogy játszhasson velük. – Nem maradhatok a közeletekben.
– És mit vársz, mit mondjak neki?
– Andris meg fogja érteni. Ha elég idős lesz, személyesen avatom majd be.
– Annyi mindent ígértél már, és eddig egyet sem tartottál meg. Miért higgyem el, hogy ezúttal más lesz?
Az idilli jelenet eltűnt előlem, a helyét egy olyan vette át, amiről tökéletesen biztos voltam, hogy sosem tárulhatott a szemem elé. Ismét apámat láttam, csak ezúttal egy nem éppen ártatlan helyzetben, ráadásul azzal a nővel, aki éppen a számat fedezte fel a nyelvével. Egyelten pillanatra ugrott csak be, mégis rosszul lettem tőle. Úgy éreztem, beleégett a tudatomba, és soha többé nem fogom tudni kitörölni onnan.
Újra változott a kép, de ez is csak egy töredékmásodpercig tartott. Hiába nem emlékeztem rá, hogy ez így történt, akkor is ez volt a legfájdalmasabb jelenet, ami elém tárulhatott. A tízedik születésnapom. Éppen a gyertyákat fújtam el, mikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Anya engedte be apát, akihez azonnal oda is szaladtam, hogy megöleljem. Akkor még boldog voltam, nem is vettem észre édesanyám könnyes szemét, ahogy apukám megkért engem, hogy menjek be vele a szobámba kicsit. Még akkor sem sejtettem semmit, mikor leültetett az ágyamra, ő pedig elém guggolt, és belekezdett a mondandójába.
– András, ugye tudod, mennyire szeretlek? – fogta meg a kezem. Egyedül tőle fogadtam el, hogy így hívjon. Még anyára sem figyeltem oda, ha ezzel próbált meg fegyelmezni. Apa szájából úgy hangzott ez, hogy felnőttnek, fontosnak éreztem magam, ha hallottam.
– Persze – bólogatott a kicsi énem. – Hiszen az apukám vagy. Szeretsz engem, és én is téged.
– Ahogy mondod, kisfiam. – Ugyan nevetett, az arcán mégis könnyek folytak végig, amiket szipogva próbált minél gyorsabban letörölni. – Azt akarom, hogy ezt jól jegyezd meg! Bármi történjék, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és mindent azért teszek, hogy megvédjelek téged. Érted, amit mondok?
– Aha. – Nem sejtettem semmit, értetlenül bólintottam, de örültem, hogy végre egyenesen kimondta, hogy szeret engem. – De miért nem megyünk vissza, hogy ehessünk a tortából? Anya sütötte.
– Nem mehetek vissza veled – sóhajtott fel keserűen. – Sajnálom, András, el kell mennem.
– De csak most jöttél. – Lepattantam az ágyról, hogy megöleljem, ő viszont vonakodva viszonozta ezt. – Azt ígérted, együtt fogunk játszani a játékaimmal. Nem mehetsz csak úgy el.
– Ne haragudj rám, kisfiam! – Ekkor kezdtem el felfogni, hogy a valóságot láttam, és a kiskori énemmel egyszerre kezdtem el hullatni a könnyeimet.
– Ne hagyj el, kérlek! Azt akarom, hogy itt maradj velem. Velem és anyával. Nem akarom, hogy újra elmenj.
– Muszáj, ezt meg kell értened. Azt szeretném, ha emlékeznél rá, mennyire szeretlek. Még úgy is, ha nem lehetek itt veled többé.
Az emlékek egy villanással szakadtak meg. Visszakerültem a valóságba, alig kaptam levegőt, miközben a földre rogytam a lány előtt. Fájt, amit láttam, egyszerűen összetörte a szívemet, széttépte a lelkemet. A kép, amit az apámról őriztem magamban, hirtelen megdőlt, és ettől szinte haldokoltam. Imádtam, istenítettem őt, erre most rá kellett jönnöm, hogy akaratosan vonta ki magát az életemből egy gyenge kifogással. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem csak előttem jelentek meg ezek az emlékek, és mikor leguggolt elém, hogy megsimogassa szőke tincseim, ez beigazolódott. Belelátott a fejembe, sőt, ő hozta elő ezeket a képeket. Már csak azt lett volna jó tudni, hogy miért és hogyan tette ezt.
– Andris! – Tomi ellökte előlem a lányt, hogy megpróbálhasson felhúzni a földről, de csak annyit ért el, hogy ugyanolyan kétségbeesetten öleltem meg, ahogy tíz éve is tettem. Kellett valaki, aki lelki támaszt nyújt nekem, és ő ezt meg is tette.
– Hazudott nekem. – Kábultan motyogtam a vállába, minden kitört belőlem, amire csak gondoltam. – Direkt csinálta. Kitörölte a fejemből.
– Mi a tökömet csináltál vele? – morgott Tomi a felette álló lányra.
– Csak megmutattam neki az igazságot. – Rozi hangja semleges volt, már szinte unott, ami nem kicsit zavart. – Muszáj tudnia, miféle személy is az apja.
– Ó, hogy baszna… – Mikor egy pillanatra erősebben megszorítottam a karját, lenyelte a káromkodása végét, és a hátamra rakta a kezét. – Menj ki! Most! – Az utolsó szava már szinte kiabálás volt, de hiába zavarta el a lányt, már lehiggadtam annyira, hogy visszatérjek a valóságba. Lihegve engedtem el Tomit, majd a konyhaszekrénynek dőlve ültem le. – Mennyire vagy szarul? – A kérdést jól tette fel, ám én csak a vállamat tudtam rángatni. – Mi történt?
– Nem tudom – ingattam a fejem, miközben az orrnyergemre szorítottam az ujjaim. Erős migrénem volt, pont úgy, mint tegnap éjszaka, csak ezúttal még a gyomrom is kavargott a látottaktól, úgyhogy felhúztam a lábamat, hátha az segít. – Borzasztó volt. Életemben nem voltam még ennyire szétesve.
– Kérsz még kávét?
– Ezen leginkább egy jó erős vodka segítene, de nincs kedvem délelőtt inni.
– Mit láttál? – Törökülésbe helyezkedett, a kezeit összefonta maga előtt, és az ujjait kezdte tördelni. Semmi kétség, ő is ideges volt.
– Nem lehetne ezt később?
– Ahogy gondolod – sóhajtott fel, majd felállt, és előszedett nekem egy fájdalomcsillapítót.
– Kösz. – Azon nyomban bevettem a tablettát, de csak akkor sikerült leküzdenem, mikor Tomi a kezembe nyomott egy pohár vizet.
– Mosd meg az arcod, mielőtt indulunk! – veregette meg a vállam egy bíztató mosollyal.